Gyarmati Antal polgármester emlékező beszéde:

Tisztelt Főtisztelendő Atya! Tisztelt Incze Domokos István Úr!
Kedves Zalalövőiek, kedves megemlékezők!

Tisztelettel köszöntöm a Történelmi Vitézi Rend tagjait, Városunk képviselő-testületének tagjait, intézményvezetőket, civil szervezetek vezetőit, tagjait, és végül, de nem utolsó sorban valamennyi emlékezőt!

Június 4-e a magyar nemzet történelmének egyik legfájóbb napja. Olyan dátum, amely nem pusztán egy történelmi eseményt jelöl, hanem családok, közösségek, falvak és városok sorsában hagyott mély nyomot.

Trianon után országhatárok változtak meg, de a nemzet határai nem szűntek meg. Mert a nemzetet nem kizárólag térképek, szerződések és határkövek tartják össze, hanem az anyanyelv, a hit, a kultúra, az emlékezet, a családi történetek és az egymás iránt érzett felelősség.

A Nemzeti Összetartozás Napján ezért nemcsak veszteségről beszélünk. Beszélünk kitartásról is. Beszélünk arról az erőről, amely megtartotta a magyarságot határon innen és határon túl. Beszélünk arról, hogy bár a történelem sokszor próbára tette közösségeinket, a magyar szó, a magyar imádság, a magyar dal és a magyar szív tovább élt.

Ma Zalalövőn különösen is méltó módon emlékezünk.

Az ünnepség keretében egy új kopjafa megszentelésére kerül sor. Ez a kopjafa a Zalalövőn 1944–1945 telén befogadott székely menekültek hálájának állít emléket, és egyben a zalalövői lakosok emberségét is hirdeti.

Amikor háborús időkben, bizonytalanságban, félelemben és kiszolgáltatottságban emberek érkeztek ide, Zalalövő közössége nem fordult el tőlük. A város akkori lakói segítő kezet nyújtottak. Befogadtak, oltalmat adtak, kenyeret osztottak, emberként tekintettek azokra, akik elveszítették otthonuk biztonságát.

Ez az emberség ma is példát ad nekünk.

Mert az összetartozás nem elvont gondolat. Nem csak ünnepi szó. Az összetartozás akkor válik valósággá, amikor valaki bajban van, és van, aki mellé áll. Amikor a határon túlról érkező magyarban nem idegent látunk, hanem testvért. Amikor a közös múlt nem elválaszt, hanem összeköt bennünket.

Ez a kopjafa ezért több mint faragott fa.       
Jel.    Emlék.       Hálaadás.            Figyelmeztetés és örökség.

Jelzi, hogy Zalalövő történetében is voltak olyan pillanatok, amikor a nemzeti összetartozás nemcsak gondolat volt, hanem cselekedet. Emlékeztet bennünket arra, hogy a történelem nagy eseményei mindig emberek sorsán keresztül válnak igazán érthetővé. És hálát ad azokért a zalalövői családokért, akik a nehéz időkben emberségből példát mutattak.

Külön köszönet illeti Incze Domokos urat, a székely menekültek leszármazottját, aki e kopjafa állíttatásával nemcsak családi emléket őriz meg, hanem Zalalövő közösségének is maradandó értéket ajándékoz. Olyan emlékjelet, amely előtt a jövő nemzedékei is megállhatnak, és megérthetik: a történelem nem távoli könyvlap, hanem élő örökség. Köszönöm Pető Sándor úrnak a kopjafa alkotójának, hogy művével figyelmeztet bennünket nehéz történelmi örökségünkre.

Engedjék meg, hogy tolmácsoljam Incze Domokos úr gondolatait, akinek nagyszülei az itt jelenlévő Horváth Sándoréknál találtak menedéket:  
„Nektek, Zalalövőieknek hálásak lehetünk Mi, az utódok, hogy menedéket adtatok abban a vérzivataros szűk időkben a nagyszüleinknek, szüleinknek. Ez számukra a megmaradást jelentette, miközben menekültek a reájuk váró román világ elől.

Nagyapám önként állt be magyar katonának 1941-ben a magyarok bevonulásakor, felöltözve az első világháborús egyenruhájába, kitűzve a kitüntetéseit. Nagyapám a Gyergyószentmiklósi vasútállomáson várta a beérkező katonavonatot. A beérkező magyar hadsereggel vonult be Gyergyóba, ahol édesanyámék virággal és ebéddel várták a magyar katonákat.

A román átálláskor megpecsételődött a sorsuk, menekülniük kellett. A visszavonuló magyar hadsereggel együtt jöttek Gyergyószentmiklós – Szatmárnémeti – Kassa – Komárom - Zalalövő útvonalon, két tehén vontatta szekéren sok viszontagság közepette. A sok viszontagság után érkeztek meg Zalalövőre, ahol menedéket kaptak és megpihenhettek a többi menekülttel együtt.

Ez a zalalövői tett nem merülhet a feledés homályába, ez a kopjafa az arra járókat emlékeztetni fogja, hogy összetartozunk.

Köszönjük Zalalövő, Zalalövőiek, köszönjük.”

Kedves Megemlékezők!

Nagy jelentősége van annak is, hogy ma itt vannak velünk a gyermekek, a Zalalövői Általános Iskola tanulói. Mert minden emlékezés akkor válik teljessé, ha tovább tudjuk adni annak üzenetét. Nem terhet kell adnunk a fiatalok vállára, hanem gyökeret, tartást és irányt.

Azt kell továbbadnunk nekik, hogy magyarnak lenni nem mások ellenében jelent valamit, hanem egymásért. Azt, hogy múltunk ismerete nélkül nincs erős jövőnk. Azt, hogy a haza nemcsak földrajzi fogalom, hanem közösség, felelősség és szeretet.

Zalalövő közössége mindig is értette ezt. Városunk történetében, hagyományaiban, civil közösségeiben, egyházi és kulturális életében ma is jelen van az az erő, amely megtartja a települést: az egymásra figyelés, az összefogás és a tisztelet.

A mai napon, Trianon évfordulóján és a kopjafaállítás alkalmából ezért hajtsunk fejet mindazok előtt, akik szenvedtek a történelem viharaiban. Hajtsunk fejet azok előtt, akik otthonukat vesztették, de hitüket és magyarságukat megőrizték. És hajtsunk fejet azok előtt a zalalövőiek előtt is, akik a bajban nem kérdeztek sokat, hanem segítettek.

Kívánom, hogy ez a kopjafa legyen a hála, az emlékezés és az összetartozás méltó jelképe városunkban. Legyen hely, amely előtt megállhatunk egy pillanatra. Legyen emlékeztető arra, hogy a múlt sebeiből is születhet erő, ha az emlékezéshez emberség, hit és közösségi felelősség társul.

A Nemzeti Összetartozás Napján mondjuk ki közösen:

összetartozunk a történelemben,

összetartozunk az emlékezetben,

összetartozunk a magyar szóban,

és összetartozunk abban a felelősségben is, hogy ezt az örökséget továbbadjuk.

Isten áldja Zalalövőt

Isten áldja a magyar nemzetet!