1848 március 15-én a magyar nép sorsot választott!

Nem is akármilyet. Egy olyan sorsot, amelytől megremegtek a schönbrunni kastély aranyozott falai. Megremegtek tőle királyok és császárok, és megremegett tőle egész Európa.

Nem kért többet a hazugságokból, az elnyomásból, és nem kért többet abból, hogy másodrendű polgár legyen a hazájában és Európában.

A magyar nép öntudatra ébredt!

Március 15. a magyar nép öntudatra ébredésének ünnepe.

Egy elnyomott nép élni akarásának végső és elkeseredett kiáltása, amely megmutatta a világnak, hogy él még egy nemzet a Kárpátok ölelő karjai között, amely képes az öngondoskodásra, amely képes hangot adni az érzéseinek, vágyainak, és amely méltó egykori dicső őseihez.

Ma is ez a dolgunk.

Ma is meg kell mutatnunk, hogy létezünk, hogy jelen vagyunk, hogy van elég erő, elszántság és akarat bennünk ahhoz, hogy kilábaljunk a az elmúlt évek okozta nehézségekből.

Amikor március 15-re emlékezünk, nem csupán a múltra kell gondolnunk, hanem a jövőt is látnunk kell magunk előtt. Magunk elé kell idéznünk azt a számtalan elszánt és tenni akaró arcot, akik Petőfi, Jókai vagy Vasvári Pál szavait hallgatták. Magunkévá kell tennünk azt az akaratot, amely bennük az ország, a nemzet jobbá tételére felbuzdult. El kell hinnünk, ha jobb lesz az országnak, akkor jobb lesz a városunknak, településünknek, és jobb lesz magunknak és a családunknak is. Csak közösen érhetünk el eredményt.

Voltak idők, amikor nem hittek ebben. Volt, mikor a vezetők féltek a saját nemzetüktől, és akkoriban nem is lehetett március 15-ét ünnepelni, vagy csak kordonok mögül figyelhettük a parádézó méltóságokat.

Amikor a szívünk felett hordott kokárdára tekintünk, gondoljunk a költő, Petőfi Sándor szavaira:

„Sokszor nem elég tüzet gyújtani,

A lángok erejét meg is kell tartani.

Fogjuk fel a parázs minden melegét,

S nem csak egy kis tűzét, az egész nemzetét.”

A közös jó és szép őrzése, alakítása a hazaszeretet része.

Nem annyira látványos, mint a győztes tavaszi hadjárat, kevésbé vakmerő, mint Budavár visszafoglalása és nem annyira hősies, mint Batthyány Lajos vértanúsága, de a hazánk szeretete, ma is, és itt is gyakorolható tett.

1848-49 forradalmának és szabadságharcának hazaszeretete pedig emlékeztessen bennünket a nagy tettek mellett arra is, hogy a történelem menetét a mindennapi emberi cselekedetek, sokszor a hétköznapok csatái viszik előrébb.