Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Ünneplő Közösség!

Nagy tisztelettel köszöntöm Mindannyiukat nemzeti ünnepünkön, az 1956-os forradalom 69. évfordulóján.

A múlt előtti főhajtás, a hősök tisztelete, emlékezete hívott ma minket össze, de ittlétünk túlmutat az egyszerű illendőségen.

Emlékezet nélkül ugyanis nincs történelem. Hiszen – ha jól belegondolunk – az emlékezet maga a történelem.

Ha elfogadjuk az ókori görög történetíró, Plutarkhosz gondolatát, miszerint a felejtés valóban mindent átváltoztat meg nem történtté, akkor a történelmet az emlékezés élteti. Ráadásul az emlékezés, a múlt példáinak számontartása a történelem legfőbb mozgatórugója. Azt, hogy mit teszünk, azt, hogy mivé akarunk válni, mit szeretnénk, azt nem csupán a jövőre irányuló vágyaink szabják meg, hanem alapjaiban a múltról alkotott véleményünk, az összegyűjtött tapasztalataink, a tudásunk.

Nem véletlen, hogy a forradalom 1956-ban egy program közreadásával indult. A szegedi fiatalok pontokba szedve foglalták össze a követelésüket, csakúgy mint a Fiatal Magyarország mozgalmához tartozó Jókai, Vasvári és Petőfi 1848-ban. Valóban. A 16 pont aligha született volna meg a „Mit kíván a magyar nemzet” 12 pontja nélkül.

A tartalmi és formai hasonlóságok szembetűnők.

Ugyanis a forradalmi láztól felhevült szívvel változásokat sürgető egyetemisták 1956-ban – a XIX. századi elődeikhez hasonlóan – meglepően hideg ésszel fogalmaztak. Világosan és határozottan tették közzé reform-elképzeléseiket az emberi szabadság mibenlétéről, a sajtó szabadságáról, a gazdaság életképessé tételéről, a rend és igazság helyreállításáról.

Sorsunk önmagunk kezébe vételét követelték az „Évenkénti országgyűlést Pesten” példájára, ahogy ezt a 12 pontban olvashatjuk. És Nagy Imre miniszterelnökké való kinevezését a „Felelős minisztériumot Pesten”-hez fogható módon.

Szociálisan is érzékenyek voltak, csakúgy, mint forradalmi elődeik. A kiszolgáltatottság és a szegénység felszámolását követelték: „az egyénileg gazdálkodó parasztok egyenrangú támogatását”; „az iparban alkalmazott normák teljes revízióját, a munkások és értelmiség bérköveteléseinek sürgős és alapvető rendezését.” Kérték „a munkások létminimumának megállapítását”. Mindez a kommunizmusra jellemző úrbéri viszonyok megszüntetését jelentette.

Továbbá nem feledkeztek meg a politikai „státusfoglyok” szabadon bocsátásáról sem, és követelték: „az összes politikai és gazdasági pereknek független bíróságon való felülvizsgálatát, az ártatlanul elítéltek szabadon bocsátását, rehabilitálását. A Szovjetunióba kihurcolt hadifoglyok és polgári személyek azonnali hazaszállítását”.

Sok Táncsics Mihály szabadult ezekben a napokban a kommunista börtönökből. Így engedték el őrzői Mindszenthy József esztergomi érseket, Magyország bíborosát is felsőpetényi fogságából. Az ő személye önmagában is a szabadság szimbóluma volt. Mert még a legkegyetlenebb módszerekkel sem tudták jellemét megtörni, így mindvégig szabad maradt. Hiába tömték tele tudatmódosító szerekkel, hogy bevallja a számára előírt árulást, a vallomása végére odaírta: c. f., azaz Coactus feci, kényszer hatása alatt cselekedtem.

Kossuth Lajos Függetlenségi nyilatkozata éppúgy következmény és nem cél volt, mint Nagy Imre bejelentése a Varsói Szerződésből való kilépésről és az ország semlegességéről: egy kényszerpályára került ország kétségbeesett próbálkozása a nemzetközi segítség megmozdítására.

Mindkét esetben ettől reméltük a nemzetközi figyelem felerősödését és a tényleges beavatkozás kikényszerítését a birodalmi önkénnyel szemben és a frissen kivívott magyar szabadság mellett.

De miért is időztem el ilyen hosszan 1956 és 1848 hasonlóságainál? Miért fontos arról beszélni egyáltalán, hogy 1956-ban a jövő építése a múlt talaján kezdődött?

Nos azért, mert 1956 üzenete így válik egyértelművé számunkra. Azt üzeni ugyanis, hogy semmilyen jövő sem épülhet múlt nélkül, és – különösen – nem épülhet a múlt ellenére, annak a tagadására. Mert a múlt, azaz a valóság figyelembevétele nélkül felépíteni tervezett jövő utópiába torkollik. Az 1956-os forradalom és szabadságharc éppen egy ilyen utópiába kergetett-csalogatott ország ébredése, talpra állása volt: kitörési kísérlet a kommunizmus zsákutcájából.

Valóban, ha jól belegondolunk 1956 forradalma nem október 22-én, a Műszaki Egyetem aulájában, és még csak nem is Szegeden, az egyetemisták szervezkedésével kezdődött, hanem valójában 1945-ben, Magyarország szovjet megszállásával. Ez a megszállás ugyanis egyet jelentett a múltat – mindenestül – „végképp eltörölni” szándékozó kommunista diktatúra kiépítésével.

Tisztelt emlékező Közösség!

Az 1956-os forradalom és szabadságharc igazi és hamisítatlan forradalom volt, a szó eredeti és legtisztább értelmében.

Méltó folytatása volt az 1848-as forradalmi örökségnek, és visszatérést jelentett az 1945-ben megkezdett demokratikus Magyarország építkezéséhez.

Napjainkban is a forradalmak korát éljük, legalábbis sokan így látják, érzik. Sőt, előszeretettel vonnak párhuzamot posztmodern korunk felfokozott vágyai és a múlt századainak szabadságküzdelmei közé. Éppen úgy, ahogy a végletekig felfokozott hangulatú vitákban is könnyen és könnyelműen dobálóznak a diktatúra vádjával.

Tévedés ne essék: ahhoz nem kell bátorság – a korlátlan internet-hozzáférés, a mindent behálózó online világ korában –, hogy véleményünket, gondolatainkat szétkürtöljük országnak-világnak.

1956 forradalma és szabadságharca komolyságra int mindannyiunkat, hogy lássuk tisztán, mi az igazi szabadság, és mi a hamis, az ígéretekkel teli utópia. Hogy tisztán lássunk: mi a bátorság, és mi nem az.  

Hajtsunk hát fejet a hősies, bátor és hazaszerető magyarok előtt!